Prológus

Hát, helló! Először is, próbálkoztam ezzel a bloglovin' izével, hogy legyen ennek a blognak, de nem jött össze, szóval ha esetleg el tudná nekem magyarázni valaki, érthetően, azt megköszönném.

Szóval azok a lehetőségek vannak, hogy pipálj a bejegyzés alján, feliratkozz a Google Reader-re, chat-elj és komizz. Ha bármelyiket is megteszed, én már azt is megköszönöm! 

Szóval jó olvasást, remélem elnyeri tetszésed! 

Fennie. x 

______________________________

2011. május 27.

  Mély levegőt vettem. Tudtam, hogy ha ezen az ajtón belépek, teljesen máshogy fogom magam érezni. Lehet, hogy összetörten, de lehet úgy, ahogy még sose. Végre, egyszer boldogan. Igazán boldogan, és nem csak úgy összekapottan, ami nem nevezhető boldogságnak, csak megnyugtatásnak, hogy jól vagyok. Igen, amióta élek, sajnos elég sokszor voltam így.

  Szóval felemeltem a kezem, ökölbe szorítva. Nem (csak) azért, mert izgultam és ideges voltam, hanem azért is, mert most ezt a kézmozdulatot kellett felvennem, hogy kopogni tudjak. Ott volt a csengő is, csak elromlott a bent lakó emberke pedig lusta kicserélni… jellemző.

  A fehér műanyagajtón a kezem háromszor koppant, nekem pedig mindegyiknél egy-egy nagyot dobbant a szívem. Legszívesebben elfutottam volna, de nem. Most kell bátornak lennem.

  Vártam tíz másodpercet. Aztán még tízet… amíg egy perc el nem telt és semmi. Semmi!

  Már emeltem a kezem, hogy újrapróbálkozzak, amikor az ajtó kinyílt és…

  És nem az volt, akire számítottam. Nagyon nem.

  Egy szöszi, velem egykorú lány jelent meg az ajtóban. Látszott rajta, hogy nem spórol a sminkkel, fekete, füstös szemei csak úgy ragyogtak.

  Nem igazán tudtam mit mondani. Mit keres ez itt? Vagy egyáltalán: ki ez? Csak reméltem, hogy nem az, akire gondolok.

- Öhm… szia – kezdtem én a beszélgetést, de felesleges volt. A csaj sejtette, kit keresek.

- Zaynieee, egy rajongó keres! – szólalt meg kellemes hangján.

  Zaynie?! Zayn sosem engedte senkinek, hogy így hívja! És hogy én? Fan? Na, ne! Az eredetileg itt lakó legjobb barátja vagyok már évek óta.

- Oké – hangzott az ismerős, mély hang belülről.

  A csaj elment, helyette, egy kis idő múlva Zayn jelent meg előttem. Még nagyobbat dobbant a szívem, mint ezelőtt, örültem, hogy láthatom, miközben irtózatosan furdalt a kíváncsiság, ki lehet ez a lány. Fura érzések, nem igaz?

- Cső – köszönt „menőn”. Mindig, minden élethelyzetben ez az első köszönése, legyek az én, vagy éppen az egyik bandatag. Ez is növeli a rosszfiús-imidzsét, amit én annyira imádok.

- Hali. Ha tudtam volna, nem zavarlak, de… ki ez a csaj?

- Miéééért zavar? – vigyorgott rám. Igen, zavart, de ő semmit sem tud…

- Nem, csak – rebegtem és éreztem, ahogy elpirulok.

- Jó, nyugi. Ő Perrie Edwards, a barátnőm.

  Micsoda?! Azt hittem mindjárt elájulok. Végre, mikor elmondanám, hogy érzek iránta, ő összejön valakivel. Mondjuk jobb, mintha ő utasítana el és a barátságunknak annyi, de akkor is! Zayn Malik, most csalódtam. Nem benned, hanem csak úgy igazán. Nagyon. Legszívesebben elrohantam volna.

- Rose, hallod? Tudom, hogy már évek óta nem volt barátnőm, de azért nem kéne sokkot kapnod! – lengette meg előttem a kezeit.

- Mi? Ja, nem… mit mondtál? – mindössze annyi történt, hogy elkalandoztam a gondolataimban. Csak remélem, hogy nem sejt semmit.

- Azt, hogy a Little Mix tagja, akik megnyerték az X-factor-t.

- Oh… nem néztem.

- Pezz! – szóval már van becenév is, és ekkor megfogalmazódott bennem a kérdés.

- Mégis mióta vagytok együtt? És nekem miért nem mondtad? – vádlón hangoztattam a szavakat, amiket később megbántam, de Zayn nem szólt érte. Úgy éreztem, nem is a Földön vagyok, hanem egy idegen bolygón, ahol a hang és minden más olyan, mint egy rossz álom, gondolkodni pedig még nehezebb, mint gondolnád…

- Ne haragudj, viszont vizsgákra tanultál, nem is jöttél át egyszer se, volt már elég bajod, nem akartalak az ilyen ügyeimmel zargatni. Amúgy is, simán ment minden –hadarta el egy mosollyal a végén. – Egyébként még csak két hete jöttünk össze.

  Ekkor megjelent az ajtóban Perrie.

- Pezz, ő itt Rose Curtis, a legjobb barátom – mutatott be engem Zayn.

- Szia, Perrie vagyok a Little Mix-ből. Bocsi, azt hittem, hogy directioner vagy, olyan fejet vágtál, mint aki mindjárt elájul – vihogott, ami egyáltalán nem találtam viccesnek, de próbáltam „menteni” a helyzetet. – Nem jössz be?

- Ja, nem, csak beköszöntem – utasítottam el. Még csak az kéne! Alig várjam, hogy hazaérjek és végre… végre szabadon gondolkozni tudjak, nem, mint ezen az „idegen bolygón”. Erőlködnöm kellett, hogy ezeket a szavakat ki tudjam mondani, mert a könnyek igencsak ki akartak törni belőlem. De nem. Nem lehet. Most nem.

  Szóval nem is hagytam időt, indultam is.

- Sziasztok! – búcsúztam, de ekkor már nem is hallottam mondtak-e valamit. Az előretörő könnyek kezdték elhomályosítani a szemem és tompítani a többi érzékszervemet is, ha ezt még lehet fokozni.